Job 29

1Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda: 2Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem! 3Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet; 4A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! 5Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim; 6Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; 7Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: 8Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak. 9A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. 10A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. 11Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem. 12Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. 13A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. 14Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. 15A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. 16A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. 17Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. 18Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. 19Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. 20Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben. 21Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. 22Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem. 23Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. 24Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. 25[Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.