Job 14

1Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ. 2Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó. 3Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem? 4Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki. 5Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át. 6Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek. 7Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak. 8Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: 9A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. 10De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ? 11Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: 12Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból. 13Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! 14Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. 15Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után. 16De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! 17Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez. 18Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl; 19A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. 20Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt. 21Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök. 22Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.